Herczeg Szonja

Szendvics

2016. szeptember 14. 17:19 - HerczegSzonja

500 a gyros - kiabálom, pedig ez nincs benne a munkaköri leírásomban. Valószínűleg csak azért teszem, hogy kinyissam a számat, kiadjak valami hangot.

Néha odaszólok, ha azt látom, balhé van, vagy valakinek védelemre lenne szüksége. De leginkább kussban állok a két táblával a nyakamban, legfeljebb magam alá mormolok valamit, ha felháborodok.

Morgós lettem. Ez van.

A mindig is erős igazságérzetem végképp elszabadult, mint egy hajóágyú, amikor harminc év munkaviszony után, négy évvel a nyugdíj előtt, kitettek, mint egy rühes kutyát a szakadó esőbe.

Jött a szuper technológia, az újítások, az online izé-mizé, amikre mi vénemberek már valljuk be, nem vagyunk fogékonyak. Fészbukon sem vagyok fönn, könyörgöm.

Isten látja lelkemet, megpróbáltam betanulni. De a türelmetlen és pökhendi mitugrásznak semmi türelme nem volt hozzám. Azt akarta, hogy amiben ő felnőtt, azt én két nap alatt elsajátítsam. A gombnyomkodó, képernyő-generáció tipikus tagja volt.

Jelentette hát a szintén tejfeles képű főnökömnek, hogy "nem igazán haladok és nehéz velem együttműködni". Pár hét múlva a fejes behivatott és közölte, hogy "hosszas mérlegelés után" úgy döntöttek, sajnos megválnak tőlem. Hosszas mérlegelés a nénikéd, az.

Életemben először lettem munkanélküli. Ugyanabban a szakmában húztam le negyven évet, máshoz nem értek. Gondolhatják, mekkora eséllyel indultam így a munkaerő piacon.

Az asszony tíz éve meghalt. Még most is fáj kimondani, borzasztóan hiányzik. A főztje, az illata, a nevetése, a dorgálása. Bevallom, elveszett vagyok nélküle. Amikor állás nélkül maradtam ez az érzés csak hatványozódott.

- Nézd má' azt! Mekkora csicska vagy, teee, hülye - kiabálja egy táskáját cipelő kisfiúnak egy koszos senkiházi.

Szerencsére felszáll a villamosra, így nem kell megint balhéba keverednem. Verték már pépesre az arcomat, amikor egy fiatal hölgyet védtem meg a vele kekeckedőktől.
- Mit szólsz bele, te senki? Te öreg! - üvöltötték, majd lendült is az ököl. Jött egy-két gyomros is, de az meg sem kottyant.

A hölgy szerencsére elfutott. Lehet másnap megkeresett, de kórházban voltam. Én ilyen bizakodó vagyok. Hiszek némely ember jóságában. De abban is, hogy aljas világban élünk, amiben végzem az alja munkát, mert kell a pénz. Szóval...Ki tudja?

A gyerekeim biztosan segítenének, ha tudnák mire kényszerültem. De nem mondom el nekik. Annál büszkébb vagyok. Inkább hazudok és spórolok, hogy legalább eléjük rendes ételt rakjak hétvégente, amikor meglátogatnak. Mindig jönnek, ha tudnak. Nekem szerencsém van, mindketten itthon találtak munkát, nem készülnek elmenni. Annyit unokázhatok, amennyit akarok.

Amikor elkezdtem szendvicsemberkedni, az egyetlen amire figyeltem az volt, hogy nehogy a munkahelyük, lakásuk környékén álljak. Frekventált helyen kell lennem, persze, de a Dunának azon az oldalán, ahova tudom, legfeljebb hétvégente mennek.

Amikor leteszem a táblákat, hazamegyek, csinálok egy kakaót (dupla púpos kanalasat, ahogy Marika csinálta) rejtvényt fejtek a konyhában, megnézem a híradót, talán valami filmet. Reménykedem, hogy a következő nap jobb lesz. Hogy a borgőzös hajléktalanokon kívül más beszélgetőtársakra is lelek a rohanó emberek között.

Jó lenne.

(Fotó, illusztráció, Pinterest)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://herczegszonja.blog.hu/api/trackback/id/tr4513731424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.